Ez a bejegyzés nem szerves része a blognak, de szükségem van rá, illetve páran kérdezték, miért nem viszem magammal kiskutyám. Kérem, ha lehet, senki ne írjon ehhez a bejegyzéshez hozzászólást. Köszönöm!
A hétvégét Csini mellett töltöttem a műtéte után. Nem volt jó állapotban, sokat aludt, nem mozgott, nem evett, s fecskendőből kellett itatni. Többször kérdeztem a dokit, hogy van-e ennek értelme, mert mindenki csak szenved, de biztatott, hogy van esélye felépülni, ne adjuk fel a reményt. Nem adtuk fel, legalábbis mi nem...
Minden reggel mentünk infúzióra és egy halom szurit kapott. Vérképet néztek, ultrahangot csináltak, vasárnap este is bent voltunk újabb infúzión.
Néha apró javulás látszódott: felnézett tiszta tekintettel vagy nyalogatott egy pici májast. Az értékei viszont nem javultak, s végül a veséje feladta a szolgálatot.
Tegnap hajnalban lemászott a párnájáról, s hozzám bújt. Ilyet már egy hete nem csinált. Elköszönt tőlem, utamra engedett. Anyuhoz is odabújt, majd hátrahajtotta fejecskéjét és elaludt.
Páran azt mondták, hogy érezte, elmegyek, s így nem akarta folytatni. Zsolti szerint addig tartott ki, amíg itt voltam, s tudta, hogy szükségem van rá.
Tudom, hogy jobb így neki, s kellett a műtét is, hogy ne szenvedjen az utolsó napokban. Jobb nekem is, mert nem aggódva szállok fel a gépre, hogy éppen milyen kezelést kaphat vagy ha felgyógyul, kikészül-e, hiszen nem vagyok vele. Jobb így, a biztos tudattal.
De nagyon hiányzik és tudom, Anyu is jobban egyedül érzi magát most. Köszönöm azoknak, akik mellette vannak, s ezt enyhítik.
Sokan biztos nem értik, miért készülök ki egy kutya miatt. Én úgy nevelkedtem, hogy a kutya családtag, egy gyerek, akinek mindig szüksége van az emberre, soha nem nő fel teljesen.
Csini 1999 januárban született, s 2000 nyarán került hozzánk. Teljes törzskönyvi neve Édenkerti Pici Szandi, így sohasem hívtuk.
A kennelből remegve jött el, még soha nem volt saját gazdája, s a hazafele úton végig nálam volt, simogattam, nyugtattam, s így engem választott ki a családból. Mindenkit szeretett, de ha vele voltam, csak rám figyelt.
Kezdetben néma volt, ugatni se mert, az első kiadott hang egy megkönnyebbült nyüsszentés volt, amikor első sulinap után hazaértem, s rájött, nem veszett el a gazdája. Barát helyett barátom volt, kamaszkorom végét, az egyetem éveit, szerelmi csalódásokat küzdött át velem úgy, hogy akármit tettem, szeretett és egy percig sem haragudott rám (kivéve a fürdetést és az állatorvosnál töltött perceket).
Nem csak egy kutyát siratok, hanem a legjobb barátom, azt, aki feltétlenül szeretett.
Még néha úgy érzem, mintha mellettem lenne, de már biztos Dagi és Bojti degukkal vitázik azon, hogy a szárított banán vagy a májas és a csoki a finomabb.
Szeretlek Csini csivava, vigyázz magadra!
