Két hónapja hajnalban szálltunk le a repülőről fáradtan, kissé zavartan, de boldogan a sydney-i repülőtéren.
Az érkezést sok idegeskedés, hivatalos ügyintés, aggódás és búcsúzkodás előzte meg. Nagy reményekkel, energiával teli (már amennyi az út után maradt) érkeztünk, Zsolt egy rakat ígérettel, hogy lesz állása, ha már itt lesz, én egy interjú lehetőségével.
Sydney-ben csak turisták voltunk és papírmunkát intéztünk, illetve elkezdtünk állásokra jelentkezni. De akkor még az volt a legnagyobb gondunk, hogy melbourne-i szállást kell találni két hét alatt. Igaz, hogy csak ideigleneset, de találtunk másfél hét alatt.
Melbourne-ben megismerkedtünk a város egy részével, újra szállást kerestünk (ahol maradunk is 13 hónapig), újra és még mindig állást keresünk. A kezdeti szép remények kopnak, Zsolt néha már nem reménykedik, én igen, mert muszáj remélnem. Amikor Zsolt is elkeseredik, s én is, akkor felvetem, hogy menjünk haza. De ez még arrébb van, ilyen könnyen nem adjuk fel.
Amit eddig elértünk: van biztos szállásunk - persze ha kifizetjük :)
Ami még előttünk van: állást szerezni és újra felépíteni álmaink.
Állás kapcsán mára eljutottunk oda, hogy elmentünk a munkaügyi központba, ott regisztráltak minket, s kiküldtek egy ügynökséghez, akik segíthetnek önéletrajzot írni, tanácsokat adni, fénymásolhatunk, nyomtathatunk náluk. Ha lesz olyan munka, amire megfelelünk, szólnak, de még nem vagyunk a sürgős listán, mert nem vagyunk elég régóta munka nélkül és vacak anyagi körülmények között, hogy mi kapjuk az első lehetséges állást.
A napokban elmegyünk önéletrajzot "szórni" gyalogosan a bevásárlóközpontba, hogy legyen valami ideiglenes állás, amíg nem találjuk meg a várva várt lehetőséget.
Igyekszünk kitartani, látni a a jót és örülni neki, ami néha nehéz, de nem adjuk fel.
