Ennyit arról, hogy minden nap fogok írni... Bár ezt szerencsére
nem fogadtam meg senkinek. A munka és a mindennapi rohangálás mellett nem jött
össze, de ha már kint vagyunk, igyekezni fogok legalább kezdetben gyakrabban
írni.
Bejegyzésem címe arra utal, hogy beteg vagyok , megfáztam.
Köhögés, tüsszögés, orrfújás, fájó torok és láz. Budapesten tegnap -6 fokban
értem haza, eközben a melbourne-i hőmérők hajnalban 16 fokot mutattak, s
délutánra 32 fok volt várható.
Remélem, ez az utolsó magyarországi megfázásom...
Más: Zsolt elolvasta első bejegyzésem, s tetszett neki :) Viszont ki kell
találnunk, hogy különítjük el, amit ő ír és amit én (akár külön bejegyzésről
van szó, akár egymáséba kommentálunk). A megoldás: eltérő színnel írunk. Szóval
senki ne csodálkozzon, nem a monitor ment tönkre és giccsparádét sem akarunk
elérni, de ez a legkönnyebb megoldás.
Első bejegyzésem úgy végződött, hogy elhatároztuk,
utánanézünk, mi merre hány lépés.
Először persze internet, blogok olvasása, vélemények,
érdemes-e menni. Na erre hamar választ kaptunk: érdemes. Ugyan nincs kolbászból
a kerítés és sajtból a Hold ott sem, de szinte mindenki áradozik róla, jól érzi
magát, kisimultak vonásai, s megtanult újra mosolyogni. Ez kell nekünk is. De
hogyan?
Megtaláltuk Bertók Zoli oldalát, de a blogokban szereplő
kommentek alapján láttuk, hogy nagyon elfoglalt. Így nem is kerestük meg, hanem
alternatívákra vadásztunk.
Azt rögtön láttuk, hogy egyedül nem megy, így
bejelentkeztünk egy előadásra. A cég nevét nem említem, mert nem voltunk
elégedettek, de rossz hírét sem akarom kelteni. Az előadáson beszéltek
általánosságban az országról, életről, munkalehetőségekről és keresetekről, de
aztán főként diákvízumról volt szó. Hívtak egy bevándorlási jogászt is, aki
röviden taglalta a vízumtípusokat (több mint 100 van belőlük!), s néhány
kérdésre helyszínen is válaszolt, de inkább személyes megkeresést ajánlott
mindenkinek. Amiért nekem személy szerint nem volt meggyőző: megkérdeztem, hogy
ha én önállóan jelentkezem, mint okleveles környezetkutató, aki 3 éve
gyógyszeripari törzskönyvezésben dolgozik (ilyen végzettséget viszont nem lehet
Magyarországon szerezni), milyen esélyekkel indulok. Visszakérdezett, rajta
van-e a végzettségem a SOL listán, s miután azt sem tudtam, az meg mi, azt
mondta, hogy szerinte nincs esélyem. Itt egy kicsit kikészültem: elvégeztem az
egyetemet 5 év alatt, köztársasági ösztöndíjat kaptam, 3 évig dolgoztam egy
olyan szakmában, amire nincs végzettség nálunk, így egymástól szipkázzák el a
cégek a már tapasztalt embereket, s a jogász a hátteret meg se nézve nemet
mond...
Így már az sem igazán érdekelt, hogy még egy srác előadta,
diákvízummal kiérkezve hogyan küzdötte fel magát vezetővé...
Kb egy napig sírdogáltam, s dühöngtem, kapcsolatunk kezdete
óta először és eddig utoljára sikerült ki is borítanom szegény Zsoltot...
Én elkeseredtem, s szinte feladtam, de Zsolt menetelt előre,
s eldöntötte, akkor is megyünk. Így összevakartam magam és kimentünk a
Nyelvparádé rendezvényre.
Ott is kiállított egy cég és a British Council is. Utóbbi
azért kellett, mert a vízumhoz csak az IELTS típusú nyelvvizsgát fogadják el,
azt pedig csak British Councilnál lehet megszerezni. De a vizsgáról szól majd
egy külön bejegyzés –talán épp a következő.
A cég a CSE Australia (s őket ajánlom is mindenkinek, akit
érdekel ez az ország). A vezetője Edith és Csaba. Régen ők is diákvízummal
mentek ki, s sok viszontagság után megkapták az ausztrál állampolgárságot.
Edith mikrobiológusból átnyergelt bevándorlási jogásznak, Csaba közjegyző lett,
s jelenleg övék az egyetlen olyan cég, aminek Budapesten és Sydney-ben is van
irodája. Címük: http://cseaustralia.com.au/
A Nyelvparádén meghallgattuk a nagyon pozitív előadást és
röviden elmeséltük Editnek, kik is
vagyunk, s hogy szeretnénk menni, de nem tudjuk, milyen módon. Gyorsan
bejelentkeztünk az irodába még egy bővebb előadásra és személyes megbeszélésre.
Az irodai előadás kb 6 óra hosszú volt, s az elején azt
hittük, tudjuk, melyik vízum érdekelne minket. A végére már kb 3 esélyesünk is
volt. Ezekről majd ír Zsolt. Ezután ültünk le Edittel beszélni. Tárgyilagosan, kedvesen és határozottam elmondta, mik az előnyeink és hátrányaink:
környezetkutatóként kellenék, de nincs szakmai tapasztalatom, Zsoltnak van
IT-ban szakmai tapasztalata, de nincs egyetemi végzettsége. Ez így nehéz dió,
de nem lehetetlen. Felvázolt 2-3 féle útvonalat, esélyekkel és további
teendőkkel, de nem mondott nemet, nem küldött el minket, s így már
reménykedhettünk. Még én is :)
- azt eddig nem említettem, hogy Zsolt az optimista nálunk, én a
realista-pesszimista vonalat képviselem.
Zsolt majd leírja, mik is voltak az útvonalak és buktatóik,
milyen papírok kellettek. Addig is annyit, hogy kb 8 hónap alatt eljutottunk
oda, hogy van IELTS vizsgánk, Zsoltot elfogadta az ausztrál hatóság, mint IT
Business Analyst-ot és Victoria állam szponzorálja is.
Most meg várunk a vízumra...
Előre is ahhoz, amit Zsolt le fog írni, a véleményem, érzéseim: nem könnyű
megtalálni a megfelelő segítséget a vízum megszerzéséhez és utána nem könnyű
teljesíteni a feltételeket. Viszont nem arról van szó, hogy átutaztam egy
közeli országba és remélhetőleg kellek, hanem előre meghatározott paraméterek
alapján eldöntik és megmondják, kell-e nekik adott emberke. Így azt érezzük,
hogy megtisztelő, hogy kiválasztanak és igenis van értékünk, van értelme
küzdeni és szenvedni ezért.
Ennek ellenére nagyon nehéz. Reméljük, hogy jobb élet vár
hosszú távon, s távoli terveink megvalósulhatnak ennek a lépésnek köszönhetően.
Boldogabbak és vidámabbak leszünk.
De itt kell hagyni szinte mindent. Nem pár száz km-re
leszünk, hanem a földgömb másik oldalán. Itt marad a családunk, barátaink,
kedves ismerőseink. Persze meg lehet látogatni a másikat (kb 2x27 órányi
repülés és kisebb vagyon árán), lehet skype-olni és levelezni, de az mégsem
ugyanaz. Feladjuk a lakást, az autót, meg kell válni könyvektől és CD-ktől, sok
apróságtól, ami a mindennapokat jelenti. S ami nekem talán a legnagyobb
szívfájdalmam: az állataimat nem vihetem. Kutyát és macskát sok pénzért (1-1,5
millió forint) ki lehet vinni külön engedélyekkel, de a degukat már nem.
Kiskutyám is 14 éves lesz holnap, s már nem bírná az utazást és a karantént. A
legnehezebb őket itt hagyni – nekik nem tudom elmagyarázni, mit miért teszek.
Rádi, ha ezt olvasod, adj egy jutalom párnát a deguknak –
remélem, tényleg hozzád kerültek, mint most remélem.
Anyu, Te pedig, kérlek, adj Csininek egy csivavás
jutalomfalatkát a nevemben és kérj tőle bocsánatot újra helyettem!
Most halkan sírok egyet, aztán majd összeszedem magam és
igyekszem újra a jó részeket látni...
Legközelebb az IELTS-ről írok – annak kapcsán nem sírok,
maximum dühöngök kicsit.
Zita
