Az előző bejegyzés arról szólt, hogy kaptam munkát és hogyan is kaptam.
A mai bejegyzés röviden (merthogy itt már este 10 óra van, s holnap meg már munkába kell menni) összefoglalja, hogyan is érzem magam a munkahelyen.
Nagyon tömören összefoglalva: pánikolok. Kicsit bővebben: nagyon pánikolok. Még bővebben: pánikolok és kétségbe vagyok esve. Tudom, nincs rá okom...
A munkahely Hawthorn-ban van (Melbourne egy másik kerülete), tőlünk kb 1 óra 10 perc tömegközlekedéssel, vonatról villamosra való átszállással. Reggel fél 8 körül indulok el, 9 előtt picivel érek be.
Az iroda egy kétszintes irodaházban van az emeleten, kb 80 négyzetméteren. Kb egy légterű leszámítva az üveg elválasztókat, de a szigetelés olyan, hogy ha az ajtókat becsukjuk, akkor is mindenki hall mindent.
Egy nagyobb irodarészben ülök két kolleganőmmel és még két üres hellyel, van egy teljesen üres iroda három kollegának, egy iroda a főnöknek (termékfejlesztési igazgató és general manager), egy az indiai nagyfőnöknek, aki háromhavonta jön egy hétre, s egy tárgyaló plusz konyha. Nem nagy az egész, de mivel napi szinten csak négyen vagyunk bent, bőven elég.
A főnököm Tony, aki interjúztatott, egy szimpatikus ausztrál fazon, de a héten vettek fel egy törzskönyvezési vezetőt is, aki most még Angliában van, s majd jön, ha meglesz a vízuma. Nem tudom, hogy lesz a hivatalos felállás, kinek is kell majd riportálni.
A két kolleganőm indiai, az egyik két, a másik egy éve jött Indiából. Kedvesek, de küzdök az akcentusukkal és néha a kultúrális különbségekkel.
A nap kb úgy telik el, hogy hárman lányok beérkezünk, nekiállunk dolgozni, majd jön Tony, megkérdezi, hogy mi hogy megy. Aztán a többiek kávét készítenek, én meg ugye nem kávézok. Ezután csak munkáról van szó, esetenként az egyik lány, ha nagyon elfárad, kérdez pár dolgot rólam. Tony fél egy körül kimegy ebédért, mi meg az asztalunknál eszünk otthonról hozott kaját. Fél hat és negyed hét között búcsút intünk egymásnak, s hazaindulunk.
Nem azt mondom, hogy kriptahangulat van, de a munkán kívül nem nagyon beszélgetünk semmiről, s csendes az iroda.
Maga a munka, ami miatt pánikolok:
Kaptam egy témát, amit a két hete szülési szabadságra távozott kolleganő vitt, s senki más nem foglalkozott vele. Egy törzskönyvezési beadvány, amire kb 112 kérdés érkezett a hatóságtól, s nem a könnyebbik fajtából...
Nem akarok senkit sem engedélyeztetési szakzsargonnal fárasztani, így nem írom le, hogy milyen témákkal szenvedek, de még a gyakorlott kolleganő is rémálomnak nevezte a témát, amikor átnézte velem a kérdéseket, s bocsánatot kért, hogy ezt kaptam.
A főnök azt mondta, hogy kezdő pozícióba vett fel, így nem várja el, hogy meg tudjam kapásból oldani, nézzem át, ötleteljek, aztán majd segítenek, s szép lassan megtanulom, van idő. A kolleganők is aranyosak, s kérdezhetek, próbálnak segíteni, csak nagyon el vannak havazva a saját témáikkal. Szóval most enyhén pánikolok, hogy meg tudom-e oldani a feladatom, mert olyan, amit korábban nem csináltam (otthon másik osztály foglalkozott ezekkel a témákkal), rengeteg új dolgot kell megtanulnom, s ami dokumentumot nem nekem kell megírnom, vagy információ kellene hozzá, még azt sem tudom, hogy kitől kell kérnem.
De minden kezdet nehéz, s mindenki azt mondja, hogy nem szabad kétségbeesni, menni fog, csak meg kell tanulnom. Én meg csak csendben annyit remélek, hogy a tanulási idő belefér a munkába, merthogy a hatóság nem csak a kérdéseket adta ki, hanem a határidőt is...
Még kicsit szenvedek amiatt is, hogy elszoktam a korai keléstől és meg kell szokni, hogy egész nap angolul gondolkodok, ez kissé lefáraszt, s enyhén leharcolva érek haza esténként.
Jó lesz, csak ki kell tartanom, s el kell hinnem, hogy menni fog, meg tudom tanulni.
Az első munkanapok után jólesett, hogy szombaton fél kilenckor keltem, s ismét boltba mentünk, ebédet csináltam, majd moziztunk egyet. Ma is a pihenésé volt a főszerep, folytattam a Szívek szállodáját, illetve találkoztunk volt kolleganőm volt egyetemi évfolyamtársával és ismerőseivel.
A hétvégi pihenés és kimozdulás egy kis erőt adott, hogy holnap picit nagyobb önbizalommal induljak neki a hétnek.
