Sokan rendszeresen kérdezik/jelzik, hogy írjuk a blogot, mert így nem tudják, mi van velünk. Úgy voltam vele eddig, hogy majd írok, ha lesz valami pozitív amiről írjak, de annyit rágták a fülem hogy adjak már jelt magamról, hogy úgy döntöttem írok.
Előre szólok, nem egy kedves iromány, és nincs benne az ausztrál no worries hangulat. Épp depressziós vagyok és kissé összekaptunk Zitával.
Vagy felhívom a HR-est, érdeklődök a pályázatról, és közli, hogy pont most töltötték be (tegnap lett meghirdetve). Esetleg az a válasz, hogy ne erőltessem, minek hívom még most.
Sokan próbálják osztani az észt, hogy írjak külön CV-t minden jelentkezéshez, és személyre szóló motivációs levelet is csatoljak, amiben kifejezetten ahhoz a munkához igazítom a jelentkezésem.
Ezzel van pár problémám:
1. Napi 6-8 pályázatra adok be CV-t, valamint nézem át kb. 9 állásportál ajánlatait keresgetve az új lehetőségeket. Kb. délután 1-re jutok el oda, hogy minden hely, ahova jelentkezni akarok, meg van nyitva. Ezután kéne nekiállnom akkor minden helyre külön kihegyezett CV-t és motivációs levelet írnom, amit aztán persze kövessek, hogy melyikben mit mondtam, mert ugye mi van, ha visszakérdez a HR-es (aki elég gyakran ugyanaz a 10-15 ember, mert ugye állásportálok HR-es irodáihoz fut be először a sokadik variációjú CV). Erre egyszerűen se időm, se energiám.
2. Az esetek egy igen jelentős részében nem tudom, milyen munkahelyre jelentkezem, mert a pozíciót írták ki, és nem ismertetik a céget - na oda adjak be személyre szólót, ugye?
3. Olyan ember vagyok, aki ha eleget foglalkozik egy munkahelyre jelentkezéssel, akkor előbb-utóbb beleéli magát abba, hogy tényleg ott fog dolgozni, ahova jelentkezik. Embernek nem kívánom, hogy ennyire rúgjanak bele a reményeibe, hogy "köszönjük nem". Egyszerűen lelkileg kevésbé kikészítő, ha nem próbálom meg magam addig beleélni, amíg nem interjúztatnak.
Nota bene: bár a HR-esek itt kedvesebbek, mint Magyarországon, de attól a rendszer még ugyanolyan rossz, embertelen, és földbe döngölő - csak épp válaszra méltatnak. Olvasni persze már nem olvasnak annyit.
Annak, aki azon a véleményen van, hogy egy HR-esnek max. 10 másodperce van eldönteni egy CV-ről, hogy érdemes-e foglalkozni vele vagy nem, javaslom, hogy nézzen rá az órájára, és próbálja meg elmondani 10 másodpercben, miért is értékes emberi lény. Írjon egy e-mailt, ha sikerült (kizártnak tartom).
Szóval rossz emlékeket hoz vissza a munkanélküliség. Nem kifejezetten az ausztrál, csak egyszerűen a munkanélküliség. Jah, és utálom a HR-nek nevezett emberkereskedelmet.
Amúgy, ha lenne munkám/munkánk, egész jól meglehetnénk.
Így viszont szép lassan felőrli az idegeimet a tétlenség és ez persze azon is meglátszik, ahogy Zitával bánok. Már nem látom pozitívan a jövőt, így persze megnyugtatni sem tudom, hogy rendben lesznek a dolgok. Mondjuk ő is kivan, így azt a választ hogy "nem tudom, rendben lesznek-e a dolgok" nem fogadja el, így egyre gyakrabban és egyre ingerültebben kapunk össze azon, hogyan is lesz az életünk tovább.
Zita próbálja beosztani a megtakarításainkat (mert mint anyámtól megtudtam, én erre nem vagyok képes), így volt olyan időszak (kb. két hét), amikor konkrétan nálam összesen 60 cent volt és ennyi volt az az összeg, ami felett rendelkezhettem szabadon. Zita viszont minden egyes kiadást foghúzásnak él meg, ami tulajdonképpen egy gyilkossági kísérlet a jövőnk ellen. Akkor is, ha élelmet veszünk, vagy ha szállást kell fizetni. Fizetni = rossz. Másfél hétig könyörögtem, hogy elmenjünk moziba (végül egy kedvezményes napon mentünk). Tudom, pocsékolok. Ahogy lehet, hogy azt is pocsékolásnak fogja majd érezni, ha kissé rendbe jönnek a dolgok, és felvetem, hogy akkor ezt az átállást pszichológusokkal beszéljük meg külön-külön, vagy együtt. De egyre inkább úgy érzem, szükséges lesz.
El nem tudom mondani, mennyire élvezem azt, hogy elmegyünk sétálgatni a városba, nézegetem a kirakatokat, és arra gondolok, hogy "de jól állna ez a ruha Zitának, biztos tök boldog lenne benne, de nem vehetem meg, mert csórók vagyunk". Ugyanis már azt érzem, hogy csórók vagyunk. Tudom, hogy nem ez a helyzet, de ezt érzem (Nem, ne utaljatok pénzt. Van, csak nem használhatjuk arra, hogy érezzük, hogy élünk. Vegetálásra kell, amíg nem lesz munka).
Jelenleg úgy érzem, hogy ezzel az egész ausztrál sztorival azt sikerült elérnem, hogy tönkretettem mind a magam, mind pedig a feleségem életét. Nesze neked felelősségtudat.
El fogok menni lassacskán árukat rakodni, vagy bevásárlóhelyre kocsikat visszatologatni, vagy nem tudom mi. Mert bár rettentő megalázónak érzem, de még mindig jobb, mintha nem csinálnék semmit. Ennyit arról, hogy State Supported Skilled Migrant, meg annyira hiányszakma az IT, hogy külföldről hívják meg a szakembereket.
Mondom, az egész problémának mindössze annyi a forrása, hogy nincs munkánk. Jött olyan remekbe szabott ötlet is, hogy hazudjunk egy CV-t magunknak, és kezdjünk el házalni vele kisebb cégeknél, akik nem fogják venni a fáradtságot, hogy ellenőrizzék. Először is ennyire magyar nem vagyok. Másodszor pedig ennyit a helyzetre kihegyezett CV-ről. Vagy esetleg mindenhova más CV-t hazudjunk? Aki ismer, tudja, hogy viszonyulok a hazugságokhoz...
Összességében ez van velünk, így érezzük magunkat. Majd ha lesz munkánk, jobb lesz.
