2017. április 8., szombat

Tasmania - a nem is annyira kicsi szigetállam

Tavaly kissé elegem lett mindenből, illetve már régóta nem kellett és nem volt lehetőségem egyedül lenni, így megszállt az ihlet, hogy eltűnjek minden és mindenki elől. Nem volt esélyem túl sok napot kivenni, de nem is akartam Melbourne-ben maradni, tehát vettem repjegyet Tazmániába.

Már viszonylag régen érkeztünk az országba, s azóta Zsolttal max 1-2 napot töltöttünk külön munka miatt, míg Magyarországon voltak hetek, amikor csak pár napot láttuk egymást. Plusz én még mindig szedtem össze magam lelkileg a sikertelen terhességek után és rengeteg helyen, barátok is, csak úgy hívtak minket, hogy Zimlerék. Ezek miatt jött az elhatározás, hogy ki kell törnöm picit, megtalálni ismét magamat, erőt gyűjteni, csinálni valamit, ami nem a hétköznapok része és ami erőt ad majd az orvosi kezelésekhez.

Kaptam a javaslatot, hogy csak menjek ki egy nem túl messzi parkba vagy menjek el max egy napra sátrazni Melbourne mellé, de ezek nekem nem tűntek elégnek. Távolabbra kellett mennem, hogy az első nehézségnél ne jöjjek haza, s hosszabb időre, hogy ne csak egy-két órára kerüljek ki a mókuskerékből. Az ausztrál távolságok viszont elég nagyok tudnak lenni, így Perth vagy Brisbane kiesett listáról, hogy ne kelljen egy egész napot az utazással töltenem. 

Tazmánia lett a választott, kb. egy óra repülés, de mégis távolabb van, külön sziget, tehát könnyen haza sem autózhatok :) Négy napot szántam rá, s az ausztrál kollégák mondták, hogy két nap után meg fogom unni, mivel pici a hely, s nincs túl sok látnivaló. Én viszont még mindig egy kis országból jött lány vagyok, aki élvezi a kisebb és nagyobb városokat is, aki képes megállni minden kisebb partszakaszon, lefényképezni egyesével minden állatot tízszer, amikor kikerül a mókuskerékből, s rájön, hogy Ausztráliában van. Szóval reménykedtem, hogy a négy napom jól telik majd, rohanni mindenféle programra pedig amúgy sem szerettem volna, nem az volt a célom.

Mivel ez a kiruccanás már több mint egy éve történt, 2016 februárjában, így nem fogom egyesével leírni, mi mindent láttam, s melyik kép mit ábrázol - tegnap a képeket átnézve, válogatva néha erősen gondolkodnom kellett, mit is fotóztam le és miért :)
Most inkább képekben mutatnám be az én kis utamat, s azt a csodás helyet, amit négy nap alatt abszolút nem sikerült megunni, de még bejárni sem.

Vasárnap hajnalban indultam Melbourne-ből, így a reggelit már Launcestonban fogyasztottam el, miután sikerült felvennem bérelt kisautómat. 
Az első másfél napot ebben a kis városban töltöttem sétákkal, pihenéssel, illetve a közeli extrém sportok parkjában zipline és segway túrán. 
A séták során megállapítottam, hogy igen, négy nap talán sok lenne a turisztikai nevezetességekre, de pihenni egyáltalán nem, hiszen gyönyörű és nyugodt a város. Segway túrán otthon voltam utoljára, s már nagyon hiányzott, míg a zipline a félelmek legyőzéséről szólt, hogy igenis túlélem az 50 méteres magasságban a 800 méteres "repülést" :)

Íme pár kép ezekről az élményekről és a városról:











Launceston után kisautómmal (a helyiek terepjáróval járnak, míg én egy háromajtós valamit béreltem) birtokba vettem a főbb utakat és a keleti part felé vettem az irányt. A főbb út egy plusz egy sávos utat jelentett, ami általában jó minőségű, de nagyon kell figyelni, mivel ezen a szigeten az állatok még nem értik, hogy mivel járhat, ha megpróbálnak átkelni az úton. Ugyan gyönyörű helyeken voltam, de mindig elszomorított az elcsapott állatok látványa, így én szigorúan betartottam az utasítást, hogy csak napfelkelte és napnyugta közt legyek az úton, utána behúzódtam a szállásomra, s átadtam a terepet az állatoknak.

Mint már említettem, képes vagyok akármennyi partszakasznál megállni, így ezekről is készült jó pár kép. Javaslatom csak annyi azoknak, akik hasonló dolgot terveznek, hogy egyrészt találják ki előre, milyen cipőben tudnak a legjobban homokban és sziklákon sétálni (én a mezítláb, thong és sportcipő verzió közt váltogattam), másrészt ne felejtsék el, hogy miután végigmászták a sziklás partszakaszt, leültek a homokban, majd sétáltak még tovább, eljön az a pont, hogy ezt visszafelé is meg kell tenni a kocsihoz. Én elsőre elfelejtettem, s a vizespalack a kocsiban maradt :)



Természetesen nem hagyhattam ki a vadasparkot sem, ami ebben az esetben sérült és árva állatok befogadóhelye volt. Itt nem szoktatják teljes mértékben kézhez az összes állatot, amelyiknek van esélye a vadonba való visszatérésre, az csak addig marad, amíg nagyon szükséges.
Pár kengurut megsimogattam, a tazmán ördögöt csak a kerítésen keresztül bámultam, miközben éppen egy wallaby lábat tört darabokra (ebédidőben jártam arra). Volt bányászati bemutató rész is, illetve elvileg egy kis ösvény a partra, amin elindultam, majd kb. 2 km után visszafordultam mivel eltűnt az ösvény, viszont sűrűsödtek a kígyókat jelző táblák. :)



Az utolsó napomon eleredt az eső, így egy sürgős munkahelyi telefonkonferencia után a platypus és tengeri csikó házban leltem menedéket.








Hogy számomra milyen is volt Tazmánia? Egy csodálatos élmény, egy hely, ahova szeretnék visszatérni, lehetőleg legközelebb már Zsolttal, megmutatni neki a helyeket, amiket láttam és megnézni, amit még nem (Hobart és környékére nem is mentem, sem a nyugati partra).
Jó döntés volt ide menekülni a világ elől, hiszen a vacsorákat és a reggeliket leszámítva nem túl sok emberrel voltam körülvéve, volt, hogy órákat autóztam anélkül, hogy bármilyen járművet láttam volna. Ennek ellenére nem éreztem magam sem veszélyben, sem elhagyatva, hiszen egy gyönyörű helyen voltam, ahol minden percben találtam valamit, amire rácsodálkozhattam, ami kikapcsolt a hétköznapokból. Továbbá megkaptam a megerősítést, hogy egyedül képes vagy egy ismeretlen helyen, ismeretlen autóval túlélni, megtalálni a szállást, ahol az öt pókot a plafonon minden reggel és este leellenőriztem, hogy ne jöjjenek hozzám közelebb, s megoldani olyan helyzeteket, amikkel korábban nem volt dolgom.
Ha valaki nyugalmat és a természet szépségét keresi, az nem fogja megunni Tazmániát pár nap alatt. Ha a nagyvárosi nyüzsgés kell, a plázák világa, akkor tényleg nem kell felvenni a helyet a listára, bár szerintem mindenkinek jól jönne néha egy hasonló "eltűnés a térképről".

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése