Az elmúlt hetek nekem a munka, Zsoltnak a munkakeresés miatt megterhelőek voltak.
Ezért úgy döntöttünk, hogy ismét kellene egy kikapcsolódásra alkalmas program, amikor nem a hétköznapokra gondolunk és amikor ismét látunk valamit ebből a csodálatos országból.
Újra fogtam a Groupon oldalt, s most a Great Ocean Road túrára vettem két főre szóló kupont.
A Great Ocean Road a nevéhez híven a part mentén halad, Torquay-nél, Melborne-től 96 km-re kezdődik, követi a Shipwreck Coast (Hajótörések partja) vonalát 240 km-en át a Warrnambool kikötőig. Az ausztrál nemzeti örökség része.
Az utat 1919 és 1932 közt építették a háborúból visszatért katonák az I. Világháborúban meghalt társaik emlékére. A Great Ocean Road a világ legnagyobb háborús emlékműve.
A turisták általában autóval vagy busszal járják be Ausztrália ezen szakaszát, de lehetőség van túrázni is vagy éppen helikopterről megtekinteni a hosszú homokos partokat, meredek hegyoldalakat és az Otway-hegységet.
Az ausztrál turisztikai hivatal által készített kisvideó ide kattintva érhető el - valamiért se feltölteni, se beágyazni nem lehet.
Mi a buszt választottuk a fenti lehetőségek közül, ami reggel 8-kor indult a Federation Square-ről, s 12 órával később ért vissza ezen pontra. Gyönyörű útvonal, de ténylegesen fárasztó...
A várost délnyugat felé hagytuk el, ez a rövidebb út.
Az első megállónk kb egy óra elteltével Anglesea volt, ami a Great Ocean Road mentén a harmadik legnagyobb városka, leginkább turista- és üdülővárosnak tekinthető. Most még csendes a nyári roham előtt...
Találtunk egy kis kávézót, ahol a falon mindenféle nemzetek papírpénzei vannak a falon. Ha valaki nagyon ügyes, akkor egy 500 forintost talál a képen. Nem mi tettük oda :)
Rövid pihenő után buszra szálltunk, majd kb 5 perccel később meg is álltunk az első helyen, ahonnan az óceánt lehetett fotózni :)
Az út mentén házak alig vannak, ha mégis, általában beolvadnak a tájba. Ez a házikó különleges, nemrég épült fel, de a tulajok, egy nyugdíjas házaspár nemsokára már be is költözik ide. A sajátos módon épült ház még a hírekbe is bekerült.
És itt kezdődik a Great Ocean Road, táblával, emlékművel, persze sok turistával.
Amikor erre az útra el szerettem volna jönni, Zsolt kérdezte, hogy mit is fogunk itt látni, miért utazunk majd ennyit. A válasz: maga az út a cél.
Emléktábla a háborúban elhunyt katonák emlékére...
... és szobor az építőkére.
Az út további részén bal oldalon az óceán, jobb oldalon meredek hegyoldal. Azért is jó először busszal jönni, mert így lehet nyugodtan nézelődni, nem kell a kanyargós út nehézségeire koncentrálni. Bár az út minősége kitűnő.
Lorne városán, ami a rangsorban az első helyen van, csak átutaztunk. Ez is leginkább üdülőhely, a nyári szezonban az 1100 fős lakosság 20 ezerre emelkedik. Innen lehet kirándulni a tengerpartra vagy megmászni a hegyet, hogy eljussunk az Erskine Falls vízeséshez. Persze utóbbit nem tettük meg.
Lorne és Apollo Bay közt mindösszesen 40 km hosszú az út, mégis ezt tartják a legnehezebb szakasznak, mivel a táj túl szép ahhoz, hogy a kanyargós úton az ember a vezetésre figyeljen. Több helyen is kialakítottak kisebb megállókat, hogy ki lehessen szállni pihenni, megcsodálni a környezetet.
Apollo Bay a második legkedveltebb város az útvonalon, mi itt álltunk meg ebédelni. Az ebédünk frissen bundázott garnélarák és fésűkagyló volt krumplival és salátával. Mint látható, nem maradtunk éhen.
Ebéd után rövid séta a városban, üzletek és óceán megtekintése volt a program.
A parton dohányozni tilos, nyáron, napközben kutyát sétáltatni és lovagolni tilos. Mivel még nincs nyár, így találkoztunk kutyákkal, akik épp az óceánból hozták vissza az eldobott játékot.
Mondjuk a husky-ra azért itt nem számítottam :)
Páran cipő nélkül jönnek le a partra, s a lábbelit a lépcsőnél hagyják. Igazuk van, az ember cipője hamar telemegy homokkal, s még könnyebb is mezítláb közlekedni...
Miután német útitársaink is előkerültek némi késéssel, busszal továbbhaladtunk a Tizenkét Apostol felé. Az út ezen a szakaszon kissé elhagyja a partot, s az Otway-hegység háborítatlan erdőin át vezet.
Lehetne gyalogszerrel is továbbmenni, mivel Apollo Bay-nél kezdődik a Great Ocean Walk, ami a tengerparton vezet a Tizenkét Apostolig 91 km-en át. Azt hiszem, ehhez még nem vagyok elég edzett...
A Tizenkét Apostol igazából a millió éveken át tartó tengeri viharok eredménye: a partot kimosta a víz, s a tengerből 60 m-nél magasabb sziklacsoport emelkedik ki. Igazából csak nyolcan vannak, sőt 2005-ben az óceán további munkája eredményeként az egyik szikla leomlott.
Próbáltam több szögből is fotózni, de lehetnek nagyon hasonló fotók, bocsánat érte. Azt viszont el kell ismerni, hogy photoshop nélkül is tényleg úgy néznek ki a sziklák és a környezet, mint a háttérképek, amit otthon az ember le szokott tölteni...
Ezt a részt helikopterrel is meg lehet nézni, 10 perces túrára viszik fel az érdeklődőket. Majd legközelebb mi is kipróbáljuk, biztos szép élmény, de gyalogosan is gyönyörű.
És ezt a táblát tényleg komolyan kell venni: ha az ember nem a kijelölt útvonalon halad, nemhogy megsérülhet, de könnyedén meghalhat.
Kb egy-másfél órányi séta után vissza a buszba, tovább az úton.
Ez a fotó nem az én művem, még 2009 előtt készült az Island Archway-ről, következő megállónkról.
Mára így néz ki a hely - a viharok és az óceán munkássága miatt az ív beomlott 2009 júniusában.
Ez pedig a Loch Ard szurdok.
Az egész partot a Hajótörések partjaként emlegetik, mivel több mint 80 hajó süllyedt el ezen a szakaszon az évek során.
A leghíresebb a Loch Ard nevű vitorlás katasztrófája volt. Egy hideg, téli viharos éjszakán süllyedt el 1878 júniusában mindösszesen kb 15 perc alatt. Az utasok és a személyzet közül (forrástól függően 52-55 ember) csak ketten élték túl, Tom Pearce és Eva Carmichael.
Tom (az ausztrál kisfilm szerint, amint a buszon mutattak be) 19 éves volt (útikönyv szerint 18, wikipedia szerint 15), s a hajón dolgozott. Sikeresen kijutott a partra, ahonnan meghallotta Eva segélykiáltásait. Hősiesen visszaúszott a 19 (ismét más források szerint 17 vagy 18) éves lányért, kihúzta a partra, majd az éjszakát egy kisebb barlangban vészelték át. Reggel Tom (érthetetlen, hogy hogyan, de) felmászott a hegyoldalon, segítséget hozott, majd kimentették Evát is a partról. Később csak pár hajótörött holttestét találták meg, mivel a tengerbe ugrott/zuhant embereket a vízáramlat a barlangokba vitte, föld alatti járatokba kerültek, ahonnan nem tudtak már kiúszni.
Mindenki reménykedett benne, hogy a fiatalok együtt maradnak, de Eva gazdag családból származott, míg Tom szegényebb munkáscsaládból, s a társadalmi különbség elválasztotta őket. Eva a hajótörésben elvesztette öt testvérét és szüleit, visszatért Irországba, férjhez ment, Tom pedig kitüntetést kapott hősiességéért. Tomot nem nevezném szerencsésnek, mivel további négy hajótörést élt túl, két fiát is elvesztette a tengeren, majd az ötödik hajótörés során meghalt. Szerintem az első vagy a második szerencsétlenség után fel kellett volna adnia a tengerész pályafutást...
Szerencsére most már lépcső vezet le a partra, de Tomnak itt kellett felmásznia egy hideg éjszaka után...
És az első mérges kígyó, amit az országban láttunk. Szinte biztos, hogy mérges, mivel nem nagyon van itt olyan, ami nem az... De mindenkit megnyugtatok, szigorúan a korlát túloldalán maradt, semmi kedve az emberek közelébe menni.
Zsolt bátor és gördülő talpú cipővel nekiáll sziklát mászni :)
Ezért a képért történt a nagy mászás :)
A buszba visszamásztunk (a süppedős homokon ténylegesen nehéz és fárasztó edzőcipőben közlekedni), s Port Campbell felé vettük az irányt.
Itt még megálltunk egy jégkrémre, s pár utolsó fotóra.
Viszlát óceán (egy időre) :) Köszönjük a megerősítést, hogy egy gyönyörű országban vagyunk. Ebből nyerünk energiát, hogy érdemes maradni.
És térképen nagyjából az útvonal, nem hosszú, csak picit több, mint 500 km :)
