Ma reggel volt egy éve, hogy fáradtan, álmosan, ágy és forró fürdő után vágyakozva megérkeztünk Sydney repterére. Azóta sok szép dolog történt, sok nehézséggel megküzdöttünk, s erről az évről biztos nem mondhatjuk, hogy elrepült, néha inkább vánszorgott.
Nagyjából két éve találtuk ki, hogy megpróbáljuk külföldön folytatni életünk, mivel ugyan otthon adott helyzetben éppen jó dolgunk volt, de ezt nem láttuk biztosítva a jövőre nézve. Némi tanakodás után Ausztráliát szemeltük ki, hosszasan kutattunk, hogy tényleg megfelelne-e nekünk, s hogyan juthatunk ki.
Sokszor köszöntük már meg a Edith-nek és Csabának a segítséget, még mindig hálásak vagyunk nekik, hogy segítettek elérni a kiszemelt célt, s azt is hogy azóta is biztatnak minket, s bármikor kereshetjük őket.
Közel egy évnyi vízumintézés, sok napon át tartó csomagolás, fájdalmas búcsúzkodások és másfél napos utazás, majd megkezdődött új életünk ebben a csodálatos országban.
Mint a korábbi blogokból kiderült, most már jól érezzük magunkat, élvezzük az országot, s építjük újra az életünk. Ezt megelőzte egy nehéz időszak, a munkakeresés, a folyamatos visszautasítások, ez még sokáig fájdalmas emlék lesz.
Mára már azt mondhatjuk, hogy minden kezd összeállni újra: van munkánk, remélhetőleg nemsokára lesz egy olyan albérletünk, amit az otthonunknak tekintünk majd, kezdünk barátokat szerezni és újra társaságba járni.
Pár dolog, ami tetszik, nem sorrendben, csak ahogy eszembe jut, s persze nem teljes lista:
- biztosabb jövőkép;
- csodálatos természet;
- kedves, mosolygó, segítőkész emberek általában;
- kedves, mosolygó, segítőkész magyarok :)
- lehetőség más kultúrák megismerésére;
- napsütés és óceán.
S egy dolog, ami mindig fájdalmas, s az ország ellen szól: távolság és időzónában való eltérés. Hiába van e-mail, skype, facebook, nem helyettesíti, hogy nem lehetek ott barátaim esküvőjén, nem ölelhetem át az egyik legkedvesebb barátnőm, amikor nagy bánata van, nem beszélhetek minden nap mindenkivel, akivel régen. S néha direkt nem is jelentkezem, mert még az is erősíti a hiányt, hogy csak e-mailt írok.
Ennek ellenére azt mondom, hogy szívesen megyek haza turistának, de már nehezen szoknék vissza a régi környezetbe, jobban élvezem a mosolygást, az optimizmust (amit én még mindig nem viszek túlzásba), azt, hogy elfogadnak.
Köszönjük mindenkinek, aki bármilyen módon támogatott minket, hogy idáig eljuthassunk, s az itteni ismerőseinknek, akiknek hála már nem érezzük magunkat egyedül.
