Eljött ez a nap is. Mivel nem vagyok Facebook-hívő, ezért
nem online közvetítjük az utat, hanem egy utólagos összefoglalóban – már csak
azért is, mert így nem kellett azon aggódni, hogy melyik reptéren van net vagy
nincs. Mondjuk a Skype lehet, hogy kényelmesebb lett volna, ha lett volna
bármelyiken reptéren net. Így maradt az SMS arról, hogy megjöttünk, jól
vagyunk, élünk.
Reggel már idejekorán ébredtünk, nyilván a stressz és
izgalom miatt. A bőröndbe bepakolás már előző nap lezárult, az utazós ruhák
kikészítve, úgyhogy nem volt sok teendő, csak fel kellett ébredni annyira, hogy
felfogjuk, ez a nap is elment.
Mire nagyjából magunkhoz tértünk és felöltöztünk elindultam
a fogorvoshoz egy búcsúkezelésre. Arra számítottam, hogy még fúrunk-faragunk
picit a fogamon, de végülis teljesen jól tűrtem, persze fájdalomcsillapítás
után. Hazafelé menet arra jutottam, hogy lezsibbadt arccal nem feltétlenül
nekem kéne kivezetnem a reptérre, szóval mikor hazaértem, megkértem Szaszát,
hogy inkább ő vezessen majd.
Eredetileg az volt a terv, hogy 11 körül indulunk de a
srácoknak megvolt a különböző tervük arról, hogyan is tartanak majd itt minket,
Rádi ettől függetlenül majdnem összehozta azzal, hogy nekiállt kocsit mostani
10:40-kor (sicc! :P). Végül majd fél órával később indultunk el a reptérre, de
mivel eredetileg 14-kor indult a repülőnk nem volt gond. A terv szerint a kapunyitásra
szerettünk volna azért odaérni, így aztán nyomtuk a gázt kicsit az autópályán (Nem
tudom Rádi mosolygott-e a kamerába 150-nél :)
). A lényeg, hogy odaértünk, becsekkolásnál nem volt gond a bőrönddel az
előzetes küzdelmeknek köszönhetően.
Erről a bőrönd dologról egy rövid megjegyzés: végül
fejenként három csomaggal indultunk útnak.
- Egy nagy bőrönd, amiben főként ruhák, mindennemű folyadék, és olyan dolgok, amik nem igényelnek közvetlen felügyeletet (emléktárgyak, cipők, tisztálkodási cuccok stb.). Ezt a reptéren nem kis pénzért külön lefóliáztattuk, hogy ne legyen gond. Súlya 23 kg körül mozgott, picivel felette.
- Egy kisebb kabinbőrönd, amibe beletettük a műszaki áruház egyik felét, esküvői albumokat (nem szakadtam meg, áh…), ékszereket, illetve az áttetsző zacsiba a kipakolandó folyadékokat. Súlya nem volt igazán lényeges, mert állítólag nem lehet annyira megpakolni, hogy elérje a 23 kg-s limitet. Le se mérték sehol.
- Egy darab laptop táska, benne a műszaki áruház másik fele, ami folyamatos felügyeletet igényel: laptopok, táblagépek, telefonok, a töltőik, stb. Ugyanitt voltak a papírok is, mert ugye azt bárhol kérhetik és elő kell tudni varázsolni. Papírok alatt itt útlevél, tárca, pénz és vízum értendő, de a biztonság kedvéért az én hátizsákomban utaztak az orvosi dossziék is, ha valamiért szükség lett volna rá (nem volt, jól vagyunk).
Miután feladtuk a bőröndöket, jött a biztonsági ellenőrzés folyosója,
ahol megtörtént a könnyes búcsú a családtól, barátoktól majd elindultunk a
biztonsági ellenőrzések felé. Mivel egy rakás ilyen ellenőrzés volt, ezek kb.
úgy zajlottak, hogy műszaki áruházat kipakolni, folyadékokat kipakolni,
útlevelet és beszállókártyát bemutatni, vízumellenőrzés.
Mire átjutottunk és visszafordultam volna integetni még
egyet a családnak, addigra már elmentek, gondolom azt hitték, hogy mihelyst
eltűntünk a szemük elől, nem is fogunk előkerülni újra, de talán így jobb is,
mert így is eléggé fájdalmas volt a dolog mindenkinek.
Már a check-in-nél kiderült, hogy a járatunk késik kb. egy
órát, szóval miután bejutottunk, volt időnk ebédelni egyet, ahol kiderült, hogy
még azért nem jöttem teljesen rendbe a reggeli fogorvosi mutatvány után, de
legalább már fájdalmaim nem voltak. Kényelmesen megebédeltünk, elüldögéltünk
még kb. egy fél órát, majd elindultunk megkeresni a kapunkat. Ez egy olyan
rituálé, amit üzleti utakon szedtem magamra: eszem, hogy lemenjen kicsit a
stressz, majd megkeresem, hol kell majd lennem, majd ha van idő, csámborgok még
egy kicsit, ha nincs idő, akkor már el sem megyek a kapumtól messzire. Így
nincsen gond abból, hogy odaérünk-e, megtaláljuk-e, tájékoztatnak-e, stb.
Elöljáróban az időről
Mivel ebben a bejegyzésben sokszor írok időt, ezért szükségét
érzem annak, hogy külön kiemeljem, végig budapesti helyi időről beszélek (CET),
annak ellenére, hogy egy rakás időzónán áthaladtunk menet közben.
Út Londonba
14:51-kor kezdődött Pesten a beszállítás, szóval kb. húsz
percet késtünk az eredeti késéshez képest, majd 15:15-kor indult meg a repülő. Ha
valaki az útvonalra kíváncsi, akkor a flightradar24-en keresse meg a május 9-ei
BA0867-es járatot, ott lehet utólag is követni, mikor merre voltunk. A lényeg,
hogy Londonban heves esőzés és széllökések voltak (minő meglepetés) és emiatt
kissé felborult a légiforgalom, emiatt is késtek eredetileg.
Azzal együtt, hogy ezt a kapitány megosztotta velünk azt is
mondta, hogy ez a remek idő még továbbra is tart, szóval lehet, hogy
nehézkesen, késve érkezünk meg Londonba, vagy akár nem is a Heathrow-ra fogunk
leszállni, csak majd átvisznek minket. Nem pánikoltam különösebben, ugyanis az
ottani átszállásra elég sok időt hagytunk. A reptértől magától már inkább
tartottam azok alapján, amiket a NatGeo-n mondtak róla (a műsor címe „Nagy,
Nagyobb, Legnagyobb”; a London Heathrow az utolsó volt a listában).
Maga az út egyébként eléggé eseménytelen volt, az egyetlen
említésre méltó dolog az lehet, amikkel mellettünk ülő nő művelte magát.
Tulajdonképpen mindent kiolvasott a Zsaru magazinon kívül, amit Magyarország írott
hulladékmédia formájában kitermel – szerintem azért, hogy ha megérkezik New
Yorkba (ő oda tartott), akkor tudjon mit mesélni, mi minden érdekes zajlik
Mo-n. Persze főként darabolós, leszúrós, felrobbantós, zsarolós meg ilyesmi
hírek voltak – ki mit szeret tudni Magyarországról.
London
Végül a beígért időben, a beígért reptéren szálltunk le, nem
volt annyira durva a szél/eső, hogy másfelé menjünk. Kiszállításnál először egy labirintuson tereltek át minket kb. egy kilométer hosszan
(erről nagyon durva lövöldözős játékok pályái jutottak eszembe).
Itt szembesültünk először azzal, hogy a Sydney-be tartó repülőutunk
kissé át lett szervezve és nem Szingapúron keresztül megyünk, hanem Dubai-on
át. Volt viszont egy másik járat is Sydney-be később ami Szingapúron keresztül
ment, szóval kissé megzavarodtunk, de mivel a labirintus végén egy rakás
repülőtársaság ügyfélfogadója várt, nem volt gond. Megkérdeztük, megtudtuk,
hogy Dubai-on át fogunk majd menni.
Jött újra a szokásos rituálé: körülnéztünk, vettünk valami
enni-innivalót, majd vártunk, hogy megtudjuk, hol lehet felkutatni kapunkat.
Hol máshol is ültünk volna le, mint egy könyvesbolltal szemben, így aztán Zita 20:02-kor
már könyvet vásárolt – ami persze az én bőröndömben landolt.
Az angolok pontosságáról csak annyit, hogy a kapu
meghirdetésének előrelátható időpontja 21:15-volt, amit csak annyira tartottak
be, hogy 21:14:59-kor jelent meg az infó a táblán. Átbandukoltunk a reptéren
felkutatni a kaput, majd az eredetileg 21:45-re tervezett beszállítás
megkezdődött 21:46-kor. Végül 22:23-kor mozdult meg a repülő és indultunk Dubaiba.
Ha az útvonal érdekel, akkor a repülőkód QF 002, május 9-én Londonból Dubai-on
át Sydney-be.
Az A380-asról
Nem tudom, hogy Attila mivel ment ki Sydney-be, de az tuti,
hogy nem egy ilyen géppel. Egyszerűen megfogalmazva ez a gép BAZINAGY. Teszek
be pár képet arról, hogy ez mit is jelent. A Pestről jövő gép mellett van egy
ember, az úgy nagyjából mutatja a gép méreteit. Az itteni képen egy furgon
látható a gép aljánál viszonyításképpen. A Szingapúros gép csak azért lett
befotózva, hogy mutassa a gép elrendezését, amúgy a kengurussal mentünk.
Maga a gép belülről is hatalmas. Minden sorban 10 ember fér
el, a mi szektorunkban 3-4-3 felosztásban, tehát két folyosó. Mi a középső
részen ültünk, én a folyosónál, Zita mellettem.
Minden ülésnek saját monitora van, amire mindenféle
multimédia izé van feltöltve: egy csomó film, a hozzá tartozó távirányító másik
oldala egy videojáték-konzol, repülésinfók, angol nyelvleckék, üzleti hírek,
rádió, meg ilyesmik. Érezhetően arra készülnek, hogy az ember sokáig marad a
fedélzeten.
Londonból Dubai-ba
Ez a szösszenés kb. 7 órán keresztül zajlott és a
bemelegítése volt annak, ami azután jött. Mi nagyjából hajnali egyig bírtuk
úgy, hogy nem alszunk, addigra fáradtunk el annyira, hogy úgy érezzük ideje
megpróbálkozni az alvással. Kaptunk egy kis takarót meg szemfedőmaszkot, azzal
próbálkoztunk.
Azért mondom, hogy próbálkoztunk, mert aludni viszont nem
nagyon lehet egy ilyen gépen, legalábbis mi nem voltunk ebben sikeresek.
Egyikőnk sem szokott hozzá, hogy ülő vagy félig ülő pozícióban aludjon és így
az alvási periódusaink inkább hasonlítottak amolyan fáradságtól ájulásra majd
max. egy órával később ébredés és aztán elölről az egész.
Ilyenkor az ember próbálja elütni az időt bármivel, amivel
csak tudja: filmet néz, végigpróbálja a játékokat, forgolódik, próbál nem
belepusztulni az unalomba. Az 5:16-os landolás előtt azért elmondták, hogy míg
újratankolják a gépet, addig nem maradhatunk a fedélzeten. Ezt tudtuk, amit
viszont nem, az az, hogy kiterelnek miket a várótérbe, és a gépre mint
csatlakozás jutunk vissza, szóval újabb biztonsági ellenőrzések, teljes
beszállítási eljárás, ilyesmik. Beszállítás megkezdése 6:30, indulás ötven
perccel később. A mozgástól kissé felébred az ember (meg a napsütéstől), de az
a tudat, hogy az előző útnak a duplája következik, valahogy nem dobja fel.
Dubai-ból Sydney-be
Ez az útszakasz a halál unalom által. Több, mint 13 órán át
tart, ehhez képest minden más, ami előtte volt, csak bemelegítés. Ráadásul
mivel már 7 órát az ember eltöltött korábban ezen a gépen, már minden
játékot/kütyüt kipróbált és a toplistáján levő filmekből legalább kettőt
megnézett, egy 13 órás hosszabbítás elég durva.
Konkrétan mindent próbáltunk: aludni, filmezni, játszani
tableten, olvasni, bármit amivel az időt el lehet múlatni, majd miután úgy
éreztük, hogy most már aztán tényleg letelt az idő, ránéztünk az útinfóra ami
igen kegyetlen módon közölte, hogy még kb. 12 óra van hátra az útból. Na ezt
folytattuk végig. Volt közben pánikroham, hogy minden rendben lesz-e, volt hogy
akartuk-e mi ezt az egészet, hogy megérkezünk-e egyáltalán, meg minden. A
fáradtság és a semmittevés egyszerűen felőrli az embert, majd egy idő után
eljut arra a pontra, hogy kiüti a fáradtság egy pár órára. 21:05-kor landoltunk
végül a Kingford Smith-en, hajnalban.
Sydney
Miután kijutottunk a gépből, volt még egy pár ellenőrzés
(egyenként is komolyabbak annál, mint a budapesti beszállásnál), amiben
ellenőrizték újra az útlevelet, a vízumot, majd csomagbegyűjtés és jöhet a
vámellenőrzés. Egy előre kitöltendő kártya alapján áttereltek minket oda, ahol
az orvosi dolgokat ellenőrizhetik (Zita gyógyszerei), aztán jött a bőröndök
átvilágítása. Az enyémet végül felnyittatták, mert hoztam pár Nutricia terméket
is (reklám helye), de mint tejtermék azt korábban le kellett volna jelenteni –
csakhogy erre korábban nem volt lehetőség. Mindegy, kinyitották, megnézték hogy
nem plutóniumból van, és továbbengedtek minket a kijárathoz. Mellesleg a
bőröndöm lába kitört eközben, de 6500 forintért nem nagy gond.
Muschitz Attila várt ránk a reptéren, rövid bemutatkozás és
ismerkedés után indultunk a maroubra-i házba. Kb. 10-15 perc út után már egy
kertvárosi hangulatú környéken voltunk a háznál. Gyors körbevezetés, némi infó
a környékről (tömegközlekedés meg egy Westend méretű pláza a közelben – de tényleg
a közelben, talán 400 méter sincs).
Kipakolás, gyors SMS haza majd mivel az izgulás miatt nem
éreztük magunkat túl fáradtnak, ezért úgy döntöttünk, hogy zuhany után
bemegyünk a plázába kicsit enni-körülnézni. Míg ezt intéztük, felébredt az
egyik lakótárs így tudtunk netet állítani, amin bejelentkeztünk otthonra, majd
elmentünk a plázába, ahol szó szerint hullafáradtra sétáltuk magunkat max. 2
óra alatt. Vettünk pár alapvető dolgot és indulás vissza a szállásra, ahol
bezuhantunk az ágyba aludni pár órát – sydney-i idő szerint 12:15 körül.
Eddigre kb. ilyen gyűröttek és nyomottak voltunk, de legalább már Ausztráliában:
