Hogyan is jutottunk ide?

Akkor első bejegyzésem nekem is. Próbálom majd összefüggően irni a dolgokat, de nem garantálok semmit, legfeljebb majd Zita cenzúráz :)

Mivel az események eléggé a múltban vannak már, eltérően emlékszünk pár szituációra Zitával, szóval ezekért előre is elnézést.

Kezdetnek mondjuk a bemutatkozás ugye. Zsolt álnéven futok, két bátyám van (az idősebb Attila, a fiatalabb Zoli - ezt ha majd fordítom, akkor persze korrigálni kell, mert akkor Zoli a fiatalabb idősebb fiútestvér, vagy hogy mondják a kisebbik bátyot angolul?:) )

Informatikusnak tanultam, annak is tartom magam, világ életemben a hardvertervezés állt közel a szívemhez, de nem igy alakult, mivel erre a térre viszonylag kicsi a kereslet, főleg Magyarországon. Az informatikusi képzés viszont adott egy nagyon szigorú rendszerszemléletet, illetve segített abban, hogy kialakuljon bennem egy mélyen gyökerező strukturált gondolkodásmód, és erre viszont van kereslet szinte mindenhol.

Karrieremet, már ha lehet annak nevezni, hálózati operátorként, amolyan szerelőféleségként kezdtem, de nem mondhatnám, hogy élveztem, mert a cég, ahol dolgoztam, eléggé félvállról vette a dolgokat, hogyan is kellene egy normális cégnek működnie.

Miután onnan eljöttem, egy másik kisebb céghez kerültem. Oda nem én jelentkeztem, hanem már ismertek korábbról és a gondolkodásmódom miatt kértek fel. A feladat olyasmi volt, hogy a programozók káoszát próbáljam valami rendszerré alakítva bemutatni. Ők projekt menedzsernek hivták ezt az állást, én a mai napig nevetek ezen a megnevezésen, de hát dolgozni kell valamit ugye. Amolyan feladatrendezgetőnek inkább hívnám, csak ezt nem lehet névjegykártyára rátenni - nem mintha lett volna névjegyem.

Arra viszont teljesen jó volt a munkahely, hogy kialakuljon bennem két felismerés: egyrészt nem akarok a magyar kkv szektorban dolgozni többet, másrészt pedig tudatosult bennem, hogy az a meglátásom, miszerint "ezt lehetne sokkal jobban is csinálni", önmagában egy értékes hozzáállás. Így mikor a mostani munkahelyemre kerültem, már sokkal tisztábban láttam, ki vagyok, mit akarok és mennyit is érek. Sima dokumentációkészitő/trainer-ből egész komolyan felfejlődtem valami olyasmivé, amit Ausztrália végül IT Business Analyst néven ismert el. Persze mindez belekerült pár évembe, de azért nem szakadtam meg benne, csak követtem a rendszerezettség iránti vágyaim és a kíváncsiságom.

Ennyit nagyjából rólam, kezdjük akkor ezt az Ausztráliába kijutás történetet.

Mikor eljöttem a projekt menedzseri munkámból anno 2008-ban, már megvolt bennem a vágy, hogy lehetőleg multinacionális cégnél akarok dolgozni, valami értelmes pénzért. Angolul már akkor is beszéltem, de mivel munkám nem volt, ezért be kellett regisztrálni a magyar rendszer gyöngyszemébe, a munkanélküli hivatalba (bármi is volt akkor a neve, nemzeti semmittevők nyilvántartása, vagy mittudomén). Ahogy ott ültem a csupa reménykedő alak körül, nézelődni kezdtem a kifüggesztett hirdetéseket, és megakadt a szemem egy Tesco árufeltöltős munkán - nem azért mert annyira kvalifikáltnak éreztem volna magam, hanem inkább azért, mert a fizetés, amit ott ígértek, nagyjábóli átszámitással kb. 700 000 HUF/hó - a trükk az egészben az, hogy London külső kerületeiben lett volna a munka. Komolyan elgondolkodtam, hogy ha ennyire becsülik meg ott az embert, akkor mit is gürizek itt egy magasabb kvalifikációt igénylő munkával ennek a töredékéért? Ma már persze tudom, hogy ez a fajta átszámítás nagyonis csalóka lenne, de akkor és ott nagyon megalázónak éreztem ezt az összeget.

Amikor ezt Zolinak elmeséltem, valahogy felvetődött a gondolat, hogy menjünk ki valamennyi időre ketten és dolgozzunk ott egy időszakot, hogy legyen valami háttérösszegünk, amiből el lehet kezdeni az életünket felépiteni. Akkor ez inkább csak amolyan reményteli álmodozás volt számomra, nem is tudom igazán, mennyire gondoltam komolyan, de nem tartottam kizártnak, hogy meg fogom próbálni.

Aztán végül mégsem mentem, mert megkaptam a jelenlegi munkámat, ahol megtaláltam a helyem - más kérdés, hogy németeknek dolgozom, ergo nem a magyar üzleti kultúrához van szerencsém, ráadásul utazgatok is, szóval más kultúrákkal is ismerkedhetek.

Nagyjából ennél a cégnél nyertem vissza az önbecsülésemet, illetve tanultam meg, mennyit is érek - kialakult bennem valamifajta optimizmus.

Azért voltak még igy is mélypontjaim, eléggé egyedül éreztem magam, de legalább karrier terén már szebb volt az élet. Valamelyik magánéleti mélypontom közepén ismerkedtem meg Zitával 2009-ben, és egy évre rá, mikor összeköltöztünk már gondolkodtam azon, hogy milyen is lesz a közös jövőnk - persze akkor még eszembe sem jutott az, hogy külföldön, merthogy egyrészt jól elvoltunk kettesben, másrészt sziklaszilárd hátterem volt köszönhetően a munkahelyemnek, amit ráadásul élveztem is - amolyan bejött az élet helyzetben voltam.

Gondolkodhattam viszont azon, hogy megkérem/feleségül veszem Zitát, hogyan lesz átalakítva a lakás, hogy majd ha többen leszünk, akkor se legyen gond. Jól éreztem magam, na.

2011 elején már tudtam, hogy feleségül fogom kérni Zitát és míg ő reménytelen tekintetekkel sétálgatott esküvő kiállításon (kimentünk meglátogatni Katit), én már igencsak figyeltem a gyűrűket, a szolgáltatásárakat, meg mindenfélét, miközben persze próbáltam unott képet vágni (különben oda a meglepetés).

Ekkortájt tudtam meg, hogy apám rákos lett, egy olyan fajta, ami nagy valószínűséggel el fogja őt vinni.

Elmondtam a szüleimnek, hogy meg fogom kérni Zitát, de komoly lelkiismeretfurdalásom volt amiatt, hogy az előre elhatározott időponttól nem voltam hajlandó eltérni, amit apám valószínűleg már nem fog megérni. Emiatt végül hamarabb rendeltem meg a jeggyűrűt, mint eredetileg terveztem, hogy legalább láthassa azt még apám, de mire meglett, már eléggé rossz állapotban volt ahhoz, hogy ne lássam rajta, örült-e neki.

Nem feltétlenül érthető Ausztrália kapcsán, miért irtam le ezt a magánéleti részt, de valahogy így akarta a billentyűzet, meg szerintem később érthetőbbé is válik a helyzetem.

No de vissza az Ausztrália történethez. 2011 márciusában olvastunk egy blogbejegyzést a Hircsárdán (aminek jellegét akkor még nem ismertem) és az alkotmányozási lázban az ott vázolt szürreális "nyelvújítsunk az alkotmányban" jellegű írás olyan hitelesen volt leírva, hogy Zitával komolyan elgondolkodtunk, akarnánk-e ilyen országban élni, és akkor hangzott el tőle, hogy ő inkább elmenne külföldre, de a magyart újra nem tanulja.

Ültünk a kocsiban, úton anyósom felé, és ismét felvetődött bennem pár év után újra a gondolat, hogy végülis, mi is tart minket itt az országban? Zitának eléggé vacak munkahelye volt (mármint azt érezte, hogy ott már nincs tovább, s nem tud jól dolgozni a saját értékrendje szerint), az én munkahelyem inkább volt tekinthető multinacionálisnak.

A kocsiban ülve elkezdtünk azon beszélgetni, hogy ha úgy adódik, hova is mennénk az országból. Olyan helyre kéne, ahol mindketten beszéljük a nyelvet és mivel én angol-német páros, Zita pedig orosz-angol-megmégkitudjamiminden (latin tuti, de mintha olaszul és koreaiul is tanult volna valamennyit), a közös pont az angol nyelvterület volt. Elkezdtem sorra venni a számba jöhető országokat:

Anglia: közel van, relatíve könnyen elérhető, jók a kereseti lehetőségek. Ami miatt elvetettem az az, hogy SOHA nem leszek angol - egyszerűen azért, mert nem fogadnak be. Még ha másképp is van, akkor is mind a mai napig ez az érzésem. Ráadásul folyton esik a legenda szerint :)

Írország: egyrészt nem beszélek írül, másrészt ugyanaz, mint Anglia, csak kicsiben.

USA: na itt lehetne sorolni, mi minden miatt nem. Sőt, nagy betűs NEM. Nem tetszik a fegyvertartási törvénykezésük (gondolom nem kell magyarázni a sok iskolai lövöldözés miatt), az egészségügyi rendszerük, a nemzetet átlengő, nemzeti öntudatba burkolt pökhendiség és arrogancia (egyszer beszéltem egy sráccal Floridából, aki váltig állította, hogy az amerikaiak hamarabb voltak ott, mint az indiánok, ezért az indiánoknak nincs joguk az államokban élni - máig nem értem, mit akarhatott mondani). Nem mellesleg vannak olyan érzéseim, hogy bizonyos nem kitárgyalandó okok miatt nem kapnék letelepedésre jogot az USA-ban.

Ahogy ezen töprengtem és felvetettem ezeket a gondolatokat Zitának, azon filóztam, hogy hol beszélnek még angolul, vagy milyen nehéz is lesz új nyelvet tanulnunk (régi vágyam kijutni Japánba, de oda inkább mint turista), Zita feldobta a kérdést, hogy no és Ausztráliával mi a helyzet? Jah tényleg, Ausztrália is angol nyelvterület...

Megjegyzés: itt eltérnek az emlékeink Zitával szerinte már a blog olvasásakor felmerült Ausztrália.

Kénytelen voltam rájönni, hogy azt az országot/kontinenst kompletten lefelejtettem volna egy vaktérképről, és csak az üresség miatt tűnt volna fel utólag, hogy mintha itt lennie kéne még valaminek. Az ok rendkívül egyszerű: általában sokat olvasok híreket, és ugye a hírekbe a rossz dolgok kerülnek be főként, mert hát az embert az nyugtatja meg, hogy "ok, hogy nekem szar, de másoknak még szarabb, ergó nekem valójában jó". Valahogy így gondolkodhatnak a híradók szerkesztői szerintem. Meg hogy kis pandák születtek valahol.

Sokan kérdezik, hogy miért pont Ausztrália mellett tettük le a voksot, de nincs egyetlen nagy indok, sok apró van, ami együtt adja ki azt a vágyat, hogy az ember ott akar lenni. Minél többet olvas az ember az ország infrastruktúrájáról, történelméről, kultúrájáról, annál inkább rájön, hogy ott lehet életet tervezni, és innen már csak egyetlen apró lépés az, hogy akkor én is ott szeretném tervezni az életemet.

Persze amikor ez a gondolat felmerült, Zita még nem tudta, hogy otthon már dugdosom a jegygyűrűt és nagyban gondolkodom a jövőnkön. Tudtam, hogy Ausztráliába kijutni nem lesz egyszerű, de azt is tudtam, hogy jó tartalékaim vannak, stabil állásom jó fizetéssel, hogy lehessen apró lépésekben haladni és bár lelkiismeretfurdalásom van leírni is, de tudtam, hogy apámtól fogok annyit örökölni, hogy legyen egy indulótőke ehhez a történethez. Kezdett bennem megfogalmazódni a gondolat, hogy ha akarjuk, akkor bele tudunk vágni a mi részünkről. Nézzük meg, mi kell ehhez az egészhez.

Ahogy Zita írta, Bertók Zoltán honlapját találtuk először és bár nem a legaktuálisabb infókat néztük, pár dolog azért azonnal kiviláglott: valami pontozási rendszer alapján ítélik meg a dolgot, amibe életkor, nyelvtudás, szakmai háttér számít bele, de a rendszer eléggé komplikált ahhoz, hogy ha az ember egyedül akarja csinálni, akkor garantálja magának az anyagi csőd mellé a sikertelenséget - ehhez segítség kell.

Elmentünk egy ausztrál bevándorlási előadásra 2011 július elején, ahol igazából ugyanezekkel az információkkal lettünk gazdagabbak, főként azért, mert az ottani bevándorlási jogász, aki előadást tartott, arról győzött meg, hogy a rendszer bonyolult - mást nem is igazán tudott mondani.

Mivel az én szakmám mindenhol eléggé keresett, Zitáét meg leszólták, ő már bőven arra készült, hogy akkor én megyek, őt meg elhagyom. Július 18-án kértem meg a kezét, az első randink évfordulóján...

Innentől kezdve az Ausztrália téma komolyabb kutatásába kezdtünk: kiderült, hogy a pontrendszerben az életkor egyik határa 32 év, ami nekem 2012-es határidőt szab, különben vesztek pontokat, valamint hogy az IELTS nyelvvizsga megkerülhetetlennek tűnik. Mivel Zitának van angol felsőfokúja, én meg főként angol nyelven dolgozom, nem éreztem komoly problémának a nyelvet, gondoltam ok, tegyünk le egy IELTS-et. Csakhogy ezt a nyelvvizsgatípust a legtöbb nyelvtanár nem ismeri és a legtöbb felkészítő a Rigó utcai rendszerre készít fel (akiket ezúton is csókoltatok a hozzáállásukkal és az elismertségükkel). No de akkor hol a fenében lehet IELTS-et szerezni az ország határain belül? Így kerültünk el a Nyelvparádéra augusztusban, mondván, ha már ott egy rakás nyelviskola, kérdezzünk körbe, milyen tanfolyamokat tartanak - főként az IELTS miatt mentünk ki, de a szerencse közbeszólt, és ott találtunk rá a CSE Ausztrália standjára is, akikkel elég jól elbeszélgettünk. Szimpatikus embereknek ismertük meg őket elsőre és legfőképpen képesek voltak meggyőzni arról, hogy piszkosul értenek a témához.

Na gondoltam, itt a segítség, amit akartunk, vezessétek a kezem, én meg csinálom, amit kell, hogy kint legyünk mihamarabb. Aztán elgondolkodtam, és kapásból módosítottam a dolgot annyival, hogy persze esküvő után, ami 2012 tavaszára volt kitűzve (ezt már nagyjából előre tudtam, hogy az eljegyzés után kb. egy évvel lesz az esküvő, így amiatt is volt azért bőven lelkiismeretfurdalásom, hogy apám halálának első évfordulóján konkrétan nászúton voltunk Egyiptomban).

Amit Edit (a CSE-ből az E :) ) egyértelműen kihangsúlyozott, hogy IELTS nélkül nem is érdemes komolyabban beszélgetni az útvonalakról, szóval megerősödött bennem az elhatározás, hogy nyelvvizsga. Annyival voltam előrébb, hogy most már tudtam, hogy az IELTS-ből melyikre van szükségem és milyen szinten, ha azt akarom, hogy szakmai elismertetés, vagy valamelyik vizumtípus meglegyen. A felkészítőt végül decemberben csináltuk meg, és januárban mentünk el nyelvvizsgázni - először. Nem lett meg a kívánt eredmény, szóval én elmentem újra. És újra. És újra. Ha jól emlékszem végül negyedjére lett meg, ami már március vége volt, vagy talán április. Április 21-én volt az esküvőnk... Szeretlek, Zita.

Azért nem csak ezen a fronton haladt a történet. Már az első nyelvvizsga kapcsán kapcsolatban voltam Edittel, hogy mi mindenféle papír kell még majd, és a másik nagy lépésnek a szakmai elismertetés tűnt - az is volt.

Ez nem egy egyszerű dolog, ha nincs egyetemi diplomája az embernek (talán majd egyszer leírom, miért), igazolni kell a tanulmányokat, szakmai tapasztalatot, referenciákat kell szerezni megfelelő formátumban, aztán ezzel az egész csomaggal letámadni egy megfelelő ausztrál hatóságot (informatikusoknak az Australian Computer Society-t). Ebben már Edit vezette a kezem, kitaláltuk, hogy bár a szerződésemben az van, hogy minőségbiztosítási munkatárs, valamint tréner, dokumentátor, valójában nekem az IT Business Analyst című szakma fedi szinte pontról pontra a tevékenységemet. Szerzett hozzá egy szakmaleírást, segített megszerkeszteni egy önéletrajzot hozzá, a referenciákat, ami hajaz a szakmaleírásra, átbeszélni, milyen papírokat kell beszerezni az iskoláktól (EuroPass papírok), mik az esélyeim, hogy a szakmai elismertetésnél az ACS saját hatáskörben főiskolainak ismeri el a szakmai életemet képzettség plusz munkatapasztalat miatt.

Valahol a határon rezgett a léc, hogy meglesz-e minden szükséges pont a szakmai elismertetéssel, de az biztos volt, hogy közel leszek. Az egyik papír, amit viszont be kellett adnom, az a jelenlegi munkahelyemen a referencia, hogy miféle munkát csinálok, ergo márciusban leültem a főnökeimmel beszélni arról, hogy ausztrál vízumot akarok szerezni. Az egyik kérdés az volt, hogy ez mennyire komoly, a másik az, hogy miért. Addigra már elég komoly volt, lévén a kezemben volt a referencia, amit alá kellett írniuk, az ok pedig az volt, hogy nem igazán tudtam már addigra elképzelni, hogy milyen is lenne a jövőnk Magyarországon. Másnap az egyik főnököm konkrétan azzal a kérdéssel keresett meg, hogy van-e kedvem Kölnben költözni és a cégnél maradni - ugye, hogy mennyire más, ha az ember nem magyaroknak dolgozik?

Előadtam az érveimet a nyelvvel kapcsolatban, de azért azt mondtam, hogy lehetőség szerint a céget nem hagynám el, legfeljebb távmunkázok a bolygó túloldaláról - ezt máig tartom, bár tuti kényelmetlen lenne huzamosabb ideig, de az utódomnak legalább segithetek belejönni. Remélem te vagy az, Rádi...

Amikor visszajöttünk nászútról, az fogadott, hogy az ACS akar még egy plusz doksit, amit csak akkor kérnek be, ha nagyon rezeg a léc, hogy mit is akarnak kiadni - project reportot kellett készítenem az elmúlt évem néhány munkájáról, új referenciákkal. Megírni volt az egyszerűbb, levadászni a referenciákat már nehezebb, ugyanis 11 ember írta alá, mind felsővezető valamelyik országban vagy a project vezetésben - gondoltam tintából sosem elég. A horvát ügyvezető azért majdnem megszívatott, mert csak a válaszadási határidő utolsó napján adta ki a referenciát az egyik project vezető közbenjárására. Végül a lécet levertem, és bár elismerték a szakmámat, mint IT Business Analyst, a főiskolai diplomából járó pontokat elbuktam, így kellett szerezni még 5 pontot, hogy lehessen vízumot igényelni.

Ennek két módja kínálkozott: Állami szponzorálás vagy Zita szakmai elismertetése (ez utóbbi egy kedves trükk az ausztráloktól: ha veled megy valaki, akit szintén értékes munkaerőnek minősítenek, akkor ezzel neked is nő a megítélésed). Mivel Zita eléggé stresszes és ráadásul magyar cégnél dolgozik, félő, hogy mihelyst megtudták volna, külföldre akar költözni, neki nem az ausztrál irodában levő munkahelyet ajánlották volna fel, hanem szimplán felmondanak. Így végül abban egyeztünk meg, hogy azt az utat akkor próbáljuk, ha már nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz meg a szponzoráció - vagy legalábbis nem időben lesz meg, mert ugyebár 2012 december 15-én lettem 32, ami korhatárkategória váltás, és ezzel pontvesztés.

Augusztus 23-án adtuk be végül a támogatási kérelmet Victoria-ba. Azért oda, mert van az ausztráloknak egy rakás listájuk, hogy milyen szakemberekre lenne szükségük (itt néha egészen vicces szakmák is vannak, a szakképesitéssel rendelkező birkanyíró az egyik kedvencem). Van országos meg vannak államonkénti (country és state ugye ott nem ugyanaz, megyének fordítani Victoria-t meg kissé parasztság lévén többször akkora, mint Magyarország). Mindegyiken meg kellett nézni, hogy az én szakmám fent van-e és három vagy négy államin ott figyelt az IT Business Analyst, mint támogatható szakma - Victoria lett a választás, mert Melbourne az egyik legnagyobb város az országban, szóval remélhetőleg a lehetőségek is elég jók lesznek majd. Nem érzelmi, mint inkább praktikussági döntés volt.

A válaszidő 12 hét egy ilyen kérelemnél, vagyis maximum november 23 - még pont belefér, mivel ezt valószínűsitettem, hogy megkapom. Ha nem, akkor talán még van annyi idő, hogy Zitának a referenciáját keresztültoljuk a VETASSESS-en (remélem jól írtam, ez az ő hatósága, ami elbírálja, mint nekem az ACS).

Október 10-én jött egy e-mail, hogy technikai okok miatt az informatikusok állami szponzorálásának elbírálása késik, még nem tudni, mennyit. Na itt jött rám a szívgörcs, hogy szegény Zita mégiscsak oda kell álljon a főnökei elé, hogy akkor referencia - megvolt bennem a remény, hogy csak a felmondás során kell először ezt felvetnie, és minden feltételt én magam tudok teljesíteni. Kezdtem stresszelni Editet, hogy akkor kezdjünk referenciapapírokat írni Zitának, hogy legkésőbb december elején elindítsuk az elismertetését - Edittől ezúton is bocsánatot kérek és köszönöm a türelmét.

Mert ugye mihez van szokva a magyar? Ha egy hatóságnál van egy határidő, az kb annyit jelent, hogy azelőtt biztosan nem válaszol, utána pedig talán. Ha emellett veszi a fáradtságot, hogy megírja, késik, mégpedig nem is tudja, mennyit, akkor a "talán" helyett inkább annak kell örülni, ha valaha válaszolnak. Na ez nem magyar hatóság. A sűrű bocsánatkérés azért volt, mert november 23 helyett november 27-én jött meg az állami szponzorálás, és ezzel összejött minden ahhoz, hogy beadjunk egy vízumkérelmet a megfelelő pontmennyiséggel (erről majd írok külön, hogy mi hogy jött össze pontilag és mi kellett hozzá).

Van a vízumkérelem rendszerében egy kedves gesztus (szerintük persze alapvető jog, de ugye ahhoz szoktam, hogy ami az alkotmányban van, az is könnyen változhat): a vízumbeadás pillanatában az elbírált számára megáll az idő, tehát bár a vízumot idén fogják kiadni, az elbírálás szempontjából én továbbra is 31 éves vagyok, korhatáron belül. Pár orvosi vizsgálat, meg ilyesmik, és Edittől már a kedvenc szövegemet olvasom: "hátradőlhettek és küldöm a vízumot".

Mondjuk a pakolás és felkészülés se semmi, arról majd egy másik poszt. Most hátradőlök és várom a vízumot :)