Sziasztok!
Az újévi fogadalmak közül az egyik a blog indítása. Ezennel
ez le is tudva, de azért megpróbálom/megpróbáljuk még pár hónapig/évig vezetni
is. :)
Aki nem ismerne minket, annak egy rövid kis bemutatkozás:
A két blogíró – Zimler-Guóth Zita és Zimler Zsolt –
Ausztráliába vágyódó magyarok.
Zsolt 32 éves IT Business Analyst (az ausztrálok szerint),
Budapesten egy német cégnél minőségbiztosítással, szoftver dokumentálással és
európai irodákban program kezelés betanításával foglalkozik. Emellett igyekszik
sportolni (most épp az aikido terén újra), IT világhoz híven online játékokat
játszik, s szeret moziba járni, továbbá remekül főz (amiért Zita nagyon hálás).
Zita (azaz én, úgyhogy most áttérek E/1-be): 29 éves vagyok,
környezetkutatóként végeztem, de gyógyszerészeti törzskönyvezőként helyezkedtem
el, s azóta is hasonló munkakörben dolgozom, tápszerekkel nemzetközi cégnél. Én
a fitness-szel próbálkozom, remélem, majd a lovaglás is összejön újra, valamint
szeretek zenét hallgatni, táncolni, olvasni, s szívem csücskei az állatok.
2009 júliusában ismerkedtünk meg, s tavaly tavasszal
házasodtunk össze.
Röviden talán ennyit bemutatkozásként. És amiért blogot
írunk: MEGYÜNK AUSZTRÁLIÁBA!!!
Reméljük, ez a blog segít majd másoknak is, nekünk is ezen
messzi országgal kapcsolatos dolgok átgondolásában, illetve a barátaink,
ismerőseink követni tudják, mi is történik velünk.
Még nem tudjuk pontosan, melyikünk miről fog írni, de
esélyes, hogy a jogi részeket Zsolt fogja taglalni és (előre is bocsánat érte)
én leszek, aki érzelmes történetekkel traktálja majd az olvasókat.
De hol is kezdődött?
Én már pici kislány koromban kinéztem egy utazási iroda
katalógusából egy utat, amire sejtettem, hogy nem hamar jutok el. Akkor még nem teljesen tudtam, mennyi is a pénz
értéke, de látva a többi úticél árait, sejtettem, hogy ez bizony sokba
kerülhet... Az út egy 20 napos ausztrál túráról szólt repülőjeggyel,
szállással, reggelivel, talán egy napos idegenvezetős városnézéssel és egy
halom fakultatív programmal, az összeg pedig 7 számjegyű volt már akkor is. Így
lemondtam róla akkor, de azóta is évente eszembe jutott, hogy egyszer de jó
lenne, ha mehetnék.
Zsolt majd talán elárulja, hogy mikor jutott először eszébe
ez az ország, mert ez nekem sem teljesen világos, de a cél egyezik :)
A „magyar helyzetet” a napi gazdasági és politikai híreivel
nem kell senkinek sem bemutatni. Mi még a szerencsések közé tartozunk, mivel
van saját lakásunk, autónk, bútoraink, mindketten dolgozunk és nem kapunk felszólításokat
se banktól, se szolgáltatóktól. A mindennapi megélhetés még nem okoz gondot, s
talán egy gyerek felnevelése se okozna, de...
Mindketten szeretnénk, ha több gyerekünk lehetne, s ha nem
csak az iskoláig, egyetemig tudnánk őket támogatni, hanem szükség szerint
tovább is, esetleg lakást vehetnénk nekik, s emellett nyugdíjas korunkban nem
kellene a számlák befizetésén aggódnunk. Esetleg én még otthon is maradnék a
gyerekekkel hosszabb ideig...
Úgy éreztük/érezzük, hogy mindezt Magyarországon nem tudnánk
összehozni vagy csak súlyos megszorítások árán.
Az ország helyzete, a jövőbeli terveink, ismerőseinknél
látott nehézségek ellenére tavaly februárig nem mondtuk azt, hogy menni
akarunk. Egymást közt sem emlegettük, nem olvasgattunk célirányosan, hogy máshol
mennyire jó, s csak sok sikert kívántunk a távozó ismerősöknek.
Aztán egy reggel (vagy délután, ez már régen volt) olvastam
egy cikket. Blog volt az is, ötletelgetés, de utolsó cseppnek épp elég.
Megjelent az új Alkotmány, ami nem lett volna nagy baj, de a blogban ötletként
szerepelt az Alkotmányba foglalt nyelvújítás gondolata. Olvasgattam, hogy
hogyan kellene írnom a nevem, hogyan kellene újra tanulnom az anyanyelvem, s
annyira ügyesen volt megírva a cikk, hogy sajnos még reálisnak is tűnt. Akkor mondtam
azt, hogy inkább megtanulok egy új nyelvet, mint újra a magyart, s néztem
Zsoltra, hogy mi lenne, ha lépnénk elfelé. Csak annyit kérdezett, hogy hova, én
meg rávágtam, hogy Ausztrália.
Ekkor derült ki, hogy ő már gondolkodott a külföldön való
munkán, letelepedésen, de látta, engem sok szál fűz ide, s nem akart bántani.
Még ő sem tudta, hova, mivel Európa az EU gazdasági helyzete miatt kiesik
(illetve Németországban kapna is azonnal jó munkát a jelenlegi cége
anyavállalatánál, de én nem beszélem a nyelvet, s már kétszer adtam fel a német
nyelv tanulását), USA meg kizárva több okból is. Viszont Ausztrália szerinte is
jó ötlet: az angolt elvileg beszéljük (tudom, ott nem ugyanaz), dolgozni
akarunk, ráadásul az IT szakemberekben hiány van, s a hírekben sem tűnik fel
gyakran az ország, mivel nincsenek rémhíreik. Amit az elmúlt évben
világsajtóban hallottunk: eltűnt Happy Feet, vadkecskét csalogattak ki
Melbourne központjából, ősi barlangrajzokat találtak, elfogták az egyik
keresett bűnözőt (egy embert ölt meg, ezzel már toplistás), magyar származású
ausztrál milliomos meg akarja építtetni a Titanicot és a Jurassic Parkot, a
miniszterelnök diplomáciai látogatás során elesett. És talán ennyi.
Így aztán elkezdtünk utánajárni, tényleg jó lehet-e, s ha
igen, hogyan, mi módon mehetünk.
Elsőre ennyi.
Igyekszünk majd időrendet követni a történésekben, de az
első posztokban ez biztos nem jön össze, mivel kb. másfél évet próbálunk
összefoglalni.
Még nem tudom, mikor jelenik meg a poszt, mert előbb
megvárjuk a vízumot, bejelentjük a rokonoknak (mégse a netről tudják meg a
terveket), s utána lesz látható... de én már várom, hogy valaki olvassa vagy
legalább olvashassa, mert az azt jelenti, hogy megjött a vízum...
Zita