2015. december 25., péntek

Mentegetőzés, bocsánatkérés vagy csak az igazság - avagy blog ismét

Réges-régen nem írtunk, azaz Zsolt írt egyet, de ő is hosszas hallgatás után.

Be kell vallanom, hogy ennek oka én voltam, én zárkóztam be a nagyközönség elől, még ha az egyedi megkeresésekre válaszoltunk is.

Ezt a bejegyzést mentegetőzésnek és bocsánatkérésnek terveztem eredetileg szentelni, de mivel karácsony van (s az egyik szezonális kedvenc fimből tudjuk, hogy karácsonykor az igazat mondjuk), így jöjjön a valódi ok is. 

Jelzem, ez nem a legjobb hangulatú karácsonyi bejegyzés lesz.


Valamikor júliusban volt egy kis szabadidőm a munkában (igen, kb ennyi össz felesleges időm volt a munkában egy év alatt), s írtam egy szösszenetet, hogy valami mégis legyen a blogon. Csak egy jelzés, hogy élünk még. Elküldtem magamnak e-mailben, mert az ékezeteket majd még be kellett szúrni, de aztán csak ült a levél a postaládámban.
Most megosztom a művet, s folytatom is tovább:

"Miért is nem írunk?

Nem, nem adtuk fel a blogot és nem arról van szó, hogy semmi sem történik. Maximum csak nem olyanok, amit publikálásra érdemesnek találunk.

Szépen lassan eljutottunk arra a pontra, hogy a szüleinknek tett beszámolók is abból állnak, hogy bementünk munkába, hazajöttünk, nincs semmi bajunk, csak fáradtak vagyunk.

Hála annak, hogy minden nap van hova menni dolgozni, egyre jobban hasonlítanak a napjaink egymásra, s ritkábban van időnk érdekesebb dolgokat csinálni.
Ezzel szerintem sokan vannak így: a kezdeti új, érdekes dolgok megszokottá válnak, s már nem beszélünk róluk, még ha meg is becsüljük őket.

Ott van az is, hogy miről mikor írjunk. Házról – majd ha lesznek képek, többet haladt az építés… Munkáról nem igazán van mit, ezeken kívül pedig történnek dolgok, amiről nem ír az ember, bár lehet, másnak segítene (pl hova menj, ha meghúztad a kocsit vagy mi van, ha szemüvegre van szükség). Talán ezen apróságokról majd születik egy bejegyzés.

Szívesen írnék barátokról, de ez is nehéz.

Egyrészt mert arra emlékeztet, hogy kiket hagytam otthon, s hogy nem tudok leülni velük beszélgetni. Vannak e-mailek, de nem ugyanazok, s egyikünk sem tudja úgy leírni a dolgokat, ahogy azt megbeszélnénk szóban.

Nehéz barátokról írni azért is, mert változik, hogy kikkel találkozunk, s meddig vagyunk együtt.
Amihez itt hozzá kell szokni, hogy nagyok a távolságok, s még ha egy városban élnek is az emberek, ritkán tudnak találkozni, mindenkinek megvan a saját mentrendje. 
Ha pedig másik városba költöznek, akkor egyre nehezebb. És ha másik országba (azaz másik kontinensre), arról már nem is beszélek :)

Folyamatosan ismerünk meg új embereket, aminek nagyon örülünk, a fájó része, hogy mindenki új életet épít, s így gyakran vannak búcsúzások.

Sok embert, párt emlegethetnék, akikkel találkoztunk, barátok vagyunk. Köszönöm azoknak, akik még mindig a környéken vannak, s beugorhatunk hozzájuk és azoknak is, akik szívesen látnak bennünket, akkor is, ha már elköltöztek."

Valahol ennél a résznél jött egy e-mail vagy szólalt meg a telefon, s hívott a munka újra. :)

Azóta még több kedves embert ismertünk meg, akikre szívesen gondolunk és kívánjuk, hogy mielőbb jöjjenek, találkoztunk új ismerősökkel, akikkel találkozhatunk vagy épp "fogadtunk be" új magyar lányt, aki pár napja még bejglit is sütött nekünk karácsonyi meglepetésként :) (köszi Brigi még egyszer, tényleg finom és tényleg örülünk, hogy vagy és itt vagy :) )

Szóval ez volt a mentegetőzés rész.

Bocsánatkérés: bocsánatot kérünk minden rokontól és baráttól, ismerőstől, akik várták a bejegyzéseket, hogy halljanak rólunk. Bocsánat a számunkra ismeretlen olvasóktól, akik próbáltak még több információt nyerni, de azt találták, hogy nem írunk. Remélem, itt vagytok még. :)
És bocsánat azoktól a barátoktól is, akiknek e-mailt sem írtam, csak ígértem, vagy épp nem a legjobb hangulatban válaszoltam nekik.

És akkor a harmadik pont, miért is hallgattam (és kárhoztattam Zsoltot is erre) ilyen hosszú ideig.

Rólam tudni kell, hogy amikor rosszkedvem van, akkor többet járok el, többet nevetek másokkal, takarva, hogy bajom van. Aztán amikor egyedül vagyok a gondolataimmal, kisírom magam, s erőt gyűjtök. 
Idén sikerült annyira összetörni, hogy ezek a megoldások nem segítettek, s azon kívül, hogy a munkában való koncentráció erőt adott (meg hogy a gyártónak megmondhatom, mit kell csinálni, s így azt éreztem, legalább valamit tudok irányítani), a síráson és bezárkózáson kívül nem sok mindent csináltam.

Most viszont már elegem van a hallgatásból, a mellébeszélésből, még ha fáj is kilépni a kis világomból.

Ausztrália szép és ha nehezen is, s nem is úgy és akkor, ahogy az ember tervezi, de sok minden megvalósítható, csak tenni kell érte.
Mivel mi céltudatosak vagyok, ezzel nincs baj.
Akkor vagyok tehetetlen, amikor az akarás és a maximalizmus már nem elég.
Viszont így is boldog lehetek, hogy itt vagyok, hiszen az otthoni híreket olvasva csak még rosszabbul érezném magam. 
Nem, nem politizálok, csak néha véleményeket olvasok, azt, hogy az emberek hogy érzik magukat.

Jelenleg otthon nekem is be kellene állnom azon nők sorába, akik magyarázzák, hogy hadd legyen jogomban eldönteni, mikor is akarok gyereket, s ne bélyegezzenek meg, ha nincs, főként, ha nem is tudják, mi az oka.
Még ha nem is vagyunk otthon, megkapjuk a kérdést, hogy na mi lesz már, hiszen x éve házasok vagyunk (tudjuk), én sem leszek fiatalabb (igen, ezt is tudom, s néha pánikolok is miatta, köszönöm), s kell a gyerek, hiszen kevesen vannak a magyarok (meg az ausztrálok is, s a gyerek mindkét nemzet statisztikájában megjelenne).

Szeretnénk gyereket, a házzal együtt tervben volt.
A ház összejött, a gyerek nem, csak kettő vetélés (orvosi bejegyzés is következik majd). Én vagyok a hibás, rosszat tettem? Erre kerestem a választ bezárkózva magamban, Zsolttal, pszichológussal és orvosokkal. A válasz: ha nem is teljesen én (azaz Zita, a gondolatai és a tettei), de a kromoszómáim igen. Kiegyensúlyozott transzlokáció (elő a régi biológia, genetika könyveket), azaz az én szervezetem rendben, se testi hibám, se szuperképesség (pedig az jól jönne), csak egy egészséges embriónak az átlagnál kisebb az esélye. Van remény, van mesterséges megtermékenyítés, de hála annak, hogy egy szülész-nőgyógyász lánya vagyok, sajnos túl sok "mi lesz ha" eset tud megfordulni a fejemben.

Szóval ez az igazság az elmaradt bejegyzések, az elmaradt e-mailek mögött. Ezért zárkóztam be, viselkedtem másként, nem tudtam örülni a munkahelyi előléptetésnek (azon a héten mentem a kórházba az első vetélés miatt), nem tudtam rendesen részt venni a ház építése kapcsán a várakozásban (ha ennyi szoba lesz, hogy töltjük meg), s nincs igazi karácsonyi hangulatom (ha megmarad a terhesség, ma lenne a baba egy hónapos), még annyi se, mint az elmúlt két évben 30 fok felett (bár azért igyekeztünk, amennyire tellett tőlünk).

Remélem, azért még van, aki itt van és marad is olvasó ezek után is és lesznek bejegyzések, még az orvosokról is :) Köszönöm a türelmet és a megértést.

Mindenkinek boldog karácsonyt és egy sokkal szebb új évet!